1.fejezet

Halihó mindenkinek!

Meghoztam az első fejezetet! :) Szeretném megköszönni, hogy olyan sokan szavaztak a történetre. Ez nekem is, és Orsy barátnőmnek is sokat jelent, hiszen ez a mi kis közös történetünk. :) Remélem senkinek nem okoztam csalódást, és ezzel a kezdéssel mindenki tetszését elnyertem. Nagyon várom a visszajelzéseket a fejezettel kapcsolatban. Köszönöm, hogy olvastok minket. Remélem még sokáig maradtok, és sokan fogjátok olvasni a történetet. Úgy tervezzük, hogy ez egy elég hosszú fic lesz. A többivel ellentétben ez nem csak 10-15 fejezetből fog állni. Szerintem, és ha minden jól megy meglesz a 25-30. Ha azt mondom, hogy az ötödik fejezettől indul be minden, akkor kapunk pár komit? :P

Puszi mindenkinek, és még egyszer köszönjük!

Milli & Orsy

I. fejezet

- Igen vagy nem? -

-Kris-

Nem tudtam volna szavakkal leírni, mit is éltem át abban a pillanatban. A szívem, mintha csak az életéért küzdene dörömbölt odabent, míg a lábaim fékezhetetlen remegésbe kezdtek. Olyan érzés volt, mintha nem lennék önmagam. Nem volt normális reakció, és ezzel tisztában voltam, de bármennyire is parancsoltam magamra, képtelen voltam normálisan, vagy csak kevésbé szánalmasan viselkedni. Fuldoklóként kaptam levegő után, hogy a forróság, ami körbeölelte testem, ha csak egy kicsit is, de csillapodjon.

Percekig meredtünk egymásra. Mindketten egymás szemébe néztünk, és ha nem lett volna így is eléggé kínos, még vörösebb lettem. Meg akartam szólalni, meg akartam törni a kínos csendet, mondani valamit, de egy hang sem hagyta el a torkom. Egy pillanatra kinyitottam a szám, de vissza is csuktam.

Ó te jó ég, mennyire kínos! Beharaptam a szám, és egyik lábamról a másikra álltam. De az istenért sem lettem volna képes megkerülni őt, és a biztonságot nyújtó szobámba menekülni. Nem, én itt maradtam, és hagytam, hogy szürkéskék szemei felfaljanak.

Rápillantottam, mikor úgy éreztem már nem vagyok olyan vörös. Kinyitotta a száját, pont akkor, mikor én, és egyszerre csuktuk is be.

Összevigyorogtunk, közben még egyszer a hajamba túrtam.

- Öhm… - köhintettem egyet. A levegő, ami egészen eddig néma volt, és számomra forró, most valamennyire lehűlt körülöttem.

Két lépést távolodtam tőle, és a szobám felé lépkedtem, de nem vettem le a szemem róla. Miközben elhátráltam tőle, szemeivel követett engem. Volt valami furcsa, valami szokatlan a mozgásában és a pillantásában, de nem tudtam volna elmagyarázni, mit is láttam azokban a szemekben.

Levegőért kaptam, hogy kitisztítsam az agyam, és kivételesen sikerült. Egy kis hang a fejemben rám parancsolt, és átvette az irányítást zavart énem felett. Már nem remegtek a lábaim, a gyomromban lévő görcs feloldott, és éreztem, hogy minden izmom ellazul. Rob szemei még mindig az enyémben időztek, és most végre megnyugtattak azok a szemek. Mély levegőt vettem, és végleg eltűnt belőlem minden görcsös gondolat.

- Figyelj Kris… öhm… szeretnék beszélni veled valamiről. - a hangja megremegett, de éppen csak annyira, hogy még cukibb legyen. És ahogyan vártam, a hajába túrt.

Elmosolyodtam magam.

- Oké, persze. - levetődtem a kanapéra, kényelembe helyeztem magam, és vártam, hogy mellém üljön. De ő inkább megállt velem szemben és a cipője orrát kezdte fixírozni. zavarban éreztem magam, ahogyan feküdtem, így felültem, és az ölembe zártam a karjaim.

- Azon gondolkodtam, hogy… - felnézett, egyenesen a szemembe, és nagyon erősen küzdenem kellett, nehogy elaléljak ettől a pillantástól.

Viselkedj! Parancsoltam magamra.

Szólásra nyitotta a száját, de a telefonom csörgése máshogy gondolta. Bocsánatkérően álltam fel, kerültem meg és siettem a szobámba. Egyenesen beugrottam az ágyba, hogy még idejében kapjam el a kis készüléket. Meg sem nézve a kijelzőt, nyomtam le a zöld gombot és tartottam a fülemhez a telefont.

- Mondd! - a hangom kissé ingerültre sikerült.

- Nyugi csajszi! - hallottam meg a vonal túlsó felén legjobb barátnőm hangját. Megforgattam a szemeimet. Csak ő tud ilyenkor hívni.

- Nem tudnál később felhívni, most épp dolgom van. - végszóra Rob jelent meg az ajtóban, kezeit zsebre vágva, lezseren az ajtófélfának támaszkodva. Ez annyira ő volt, annyira Robos volt. - Tartsd!

Elemeltem a fülemtől a készüléket és felültem az ágyban.

- Letehetem, ha akarod. - mondtam, közben magamban abban reménykedtem, hogy erre fog kérni. De csak megrázta a fejét, és rám mosolygott. Csalódottan fújtam ki a levegőt, és ezt ő is észrevette. Ha lehet még csábosabb mosolyt villantott fel.

- Hagyd csak. Ma amúgy is hosszú napom volt. Holnap beszélünk.

Automatikusan pattantam fel és léptem elé két nagy lépéssel. Féltalpra emelkedtem, hogy elérjem az arcát, de még így is volt öt-hat centi hátrányom. Észrevette mire készülök, és kissé lehajtotta arcát. Megpróbáltam kizárni, és tudomást sem venni egyre erőteljesebben dobogó szívemről, mikor arcon csókoltam. Talán a kelleténél kicsit tovább időztem el ott. Mikor meghallottam mély sóhaját, a talpamra ereszkedtem és a szemébe néztem.

- Aludj jól. - mosolyogtam rá. Csak ekkor hallottam meg barátnőm kajabálását a vonal túlsó feléről.

- …nem, letépem a fejed! - Skylar hangja dühös volt, de azért vicces is.

Még utoljára visszafordultam az ajtóban, mikor Rob a saját szobája felé vette az irányt. Néztem távolodó alakját, majd becsuktam az ajtót, és visszafeküdtem az ágyamra, szememet a plafonra függesztve.

- Miért is téped le a fejem? - kérdeztem, közben arra koncentráltam, hogy lehűtsem minden ép gondolatom. A szoba rettentő forró volt, és mintha kevesebb levegő is lenne idebent. Persze csak beképzeltem.

- Mert magamra hagytál. - a hangja drámaira váltott, amin felnevettem.

- Robbal beszéltem.

- Adonisz Robbal? - kérdezte, és kihallottam a hangjából, mennyire felpörgette a dolog.

- Nem is Adonisz. - feleltem durcásan.

- Persze, csak a Facebook képe olyan szexi, mi? - felnevetett, és én sem tudtam megállni mosoly nélkül.

- Amúgy igen, vele.

Skylar és Rob még nem találkoztak egymással, személyesen nem. Ő volt a legjobb barátnőm, már ovis korom óta, de az egyetem után ő L.A-ben maradt, míg én New Yorkba költöztem. Persze minden nap beszéltünk, és még így is minden nap beszéltünk. Néha, mikor több időnk volt, Rob kikapta a kezemből a telefont, így ők is tudtak beszélni egymással. Kicsit fura kapcsolat volt, de azt hiszem barátok lettek.

- Kris? - hallottam meg ismét Sky hangját.

- Bocsi, elkalandoztam.

- Gondoltam. - kuncogtam - Na szóval mi volt ma?

- Hát, semmi. Lényegében semmi…

- Csak…? - a hangja sürgetőre váltott, és én beharaptam a szám. Túl jól ismert.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, töviről hegyire elmeséltem neki a ma esti kis… izét. Bár nem volt nagy dolog, de még mindig magamon éreztem azokat a perzselő szemeket. Hihetetlen, ahogyan nézni tudott. Vagy ahogyan hatni tudott rám. Bár tudtam, hogy nem szabadna így éreznem. Hiszen mégis ő a legjobb barátom, már ki tudja mióta!

Befejeztem a mondandóm, és vártam. A vonal másik oldalán tisztán hallottam Sky egyenletes légzését.

- Egyértelmű. Bejössz neki. - ezt úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Vicces vagy! - horkantottam fel.

- Nem vicceltem, komolyan gondolom.

Hallgattam. Nem lehet így, hiszen akkor már mondta volna.

Nem?

- Teszteld le, ha nem hiszel nekem.

- Igen? És mégis hogyan? - újból ültem, és az ölembe húztam egy párnát. Nem voltam valami toppon pasi téren. Eddig max, de nagyon max négy vagy öt barátom volt. És e miatt mindig kaptam a fejemre.

- Csábítsd el. Légy ragadozó. - barátnőm hanga mély volt, búgó, pont olyan, mint mikor valakivel flörtöl.

- Nem vagyok olyan. - védekeztem.

Soha nem voltam csajos csaj. Kis koromban Robbal, és a barátaival lógtam, így esélyem sem volt. A gimiben ott volt Sky, de semmi más lány. Az egyetem alatt, itt New Yorkban, megint csak Robra, és a barátaira támaszkodhattam. Fogalmam sem volt, hogyan kell elcsábítani egy pasit. A flörtöléshez meg még annyit sem konyítottam.

- Persze, persze. - tudtam, hogy legyint egyet a levegőben. - Megmondom, mit kell csinálnod, ha meg akarod szerezni.

- Nem akarom megszerezni, Skylar. - lecsaptam a kezem a párnára.

- Nekem hazudhatsz, de magadnak nem tudsz. - kegyelemdöfés. Szemétség. - Mióta is vagy szerelmes belé?

- Én… én…- össze-vissza dadogtam, és ezt ki is használta.

- Na látod, csak annyi a dolgod, hogy…

A túl oldalon valaki beszélt, de nem barátnőm volt. Nem értettem semmit, így vártam, miközben magamban dühöngtem. Tudtam, hogy rossz ötlet elmondani neki. Mindig is pasicentrikus volt. Ő nem érthetett meg. Őszintén én sem értettem magam. Ha a közelben volt, úgy viselkedtem mint egy béna, tizenéves. Bár csak két év választott el a tizenéves kategóriától.

- Figyelj, bocsi, de mennem kell. - tért vissza a készülékhez.

- Oké, semmi baj. - kissé csalódott voltam. Szívesen beszéltem volna még vele.

- De tudod mit? Holnap mindent megbeszélünk, jó?

- Oké. - felderültem.

Két perc múlva már az oldalamon feküdtem, és bámultam ki az ablakon. Tényleg tetszem neki? Vagy ez is csak egy újabb Skylar Newton féle eszement agyszülemény része? Nem tudtam a választ. És azt sem tudtam, miért dobbant olyan hatalmasat arra a gondolatra a szívem, hogy a válasz talán igen. Nem volt szabad így éreznem. Nem lett volna szabad ezekre gondolnom.

Rob mindig is a legjobb barátom volt. Az életem nélküle sehol sem lenne. És nem tehettem ki ennek a barátságunkat. Bármennyire is vágytam arra, hogy úgy érezzen, ahogyan én, hogy csak egy kicsit is több legyek a szemében, mint egy barátság.

Az agyam leghátsó zuga reménykedett, és ezért haragudtam magamra. Már akkor tudtam, azon a napon, mikor rájöttem, Rob nekem sokkal több egy barátnál, hogy ebből még bajom lehet. Vagy neki. Ha mégis kiderülne, ha valahogyan rájönne, vége lenne mindennek. Mindkettőnknek kéne egy kis tér, hogy átgondoljuk az egészet. Azt viszont nem akartam, hogy szánalomból legyen velem.

Mélyet sóhajtottam, és átfordultam a másik oldalamra.

***

A vekker csörgésére összerezzentem, és a szemeim kipattantak. Hogy lehet egy ilyen kis tárgy, ennyire hangos? Valószínűleg a szomszédot is felébresztettem.

Morgolódva ültem fel, és próbáltam nem leszédülni az ágyról. Tegnap nem is feküdtem le olyan későn, mégis úgy éreztem magam, mintha éjszaka lefutottam volna fél maratont. Valahonnan rémlett egy furcsa álom, de nem lehettem biztos benne.

Hatalmasat ásítottam, közben csukott szemmel kikászálódtam az ágyból. Valahogyan elvonszoltam magam az ajtóig, a lábaim ólom nehezek voltak, és minden porcikám azt kívánta, bárcsak aludhatnék még egy keveset. Legszívesebben bevackoltam volna magam a takaró alá, és egész nap ott feküdtem volna. De nem tehettem ezt.

Sóhajtva nyitottam ki az ajtót. Az első, ami megcsapott, az a hihetetlen édes illat volt, majd a kávé illata, és erre a gondolatra mindjárt éberebb lettem. A konyhába siettem, de ami ott fogadott, felért egy mesébe illő álommal.

Rob nekem háttal állt, így nem láthatta, hogy beléptem a konyhába. Bár már fel volt öltözve, innen is láttam a kötényt, amit a derekára erősített. Körbepillantottam. Az asztalon két személyre volt terítve, az egyik helyen a kedvenc bögrémből gőzölgött a friss és forró kávé, míg a másikon Robé. Az asztal közepén egy magasba nyúló átlátszó vázában a kedvenc virágom pihent. Hatalmas szirmai, és gyönyörű, erős piros színe volt.

- Gerbera? - kérdeztem, és akaratlanul, de megremegett a hangom.

Rob kicsit összerezzent, majd szembefordult velem. A szemünk találkozott. Abban a pillanatban, hogy elvesztem örvénylő kék tekintetében, a mellkasomba befészkelte magát az ismerős, meleg érzés. Érzetem, hogy az arcomat ellepi a halvány pír, így elkaptam a szemem az övéből, pont mikor ő tette, ugyan ezt.

- Hát ez? - kérdeztem, és fejemmel az asztal felé böktem, miközben nekidőltem az ajtófélfának.

Rob visszafordult a tűzhely felé, és valamit egy jól megrakodott tányér tetejére ejtett. Mielőtt megkérdezhettem volna, mi az, lekapta magáról a kötényt, felkapta a tányért, és szembefordult velem.

Palacsinta.

- Gondolom, nem tudod, hogy milyen nap van ma. - rám mosolygott, én pedig zavartan megráztam a fejem. Kezével az asztal felé intett, és mindketten leültünk, egymással szemben. Az asztal kicsi volt, így a térdünk majdnem összeért. Már csak a gondolatra, hogy ilyen köze vagyunk egymáshoz, egy jóleső, meleg bizsergő érzés futott végig a hátamon. - Semmi?

- Bocsi, de ehhez még korán van. - beharaptam a szám, és a tányéromba néztem.

- Kivételesen elnézem neked. - felnevetett, közben két, nagy és vastag palacsintát dobott a tányéromba. - Na jó, elárulom neked. - közelebb hajolt, mintha titkot árult volna el. Akaratlanul hajoltam én is közelebb, a hajam majdnem belelógott a tányérba. - Ma van egy éve, hogy összeköltöztünk.

Döbbenten dőltem vissza a székbe.

- Egy éve? - kérdeztem vissza, mire bőszen bólogatni kezdett. Ajkához emelte a bögrét, követtem minden mozdulatát, miközben a gondolataim leblokkoltak. Aztán felvont szemöldökkel újra a szemébe néztem. - Ezt így számon tartod?

- Ha egy ilyen angyallal lakik együtt az ember, akkor igen. - újból rám mosolygott, és ez a mosolya most veszélyesen szexire sikeredett.

Azt sem tudtam merre piruljak. Levegőért kaptam, észrevétlenül. A szemeimet szinte rögtön elkaptam az övéből, és a palacsintának szenteltem minden figyelmem. Nem akartam arra gondolni, hogy mennyi jelentése lehet ennek a mondatnak. A tegnapi beszélgetés jutott eszembe barátnőmmel, és a kisördög énem életre kelt.

Csak egy baráti mondat volt.

- Elpirultál. - jelentette ki diadalittas hangon. Ha lehet még mélyebbre süllyedtem a székemben. Pont egy falat palacsintát próbáltam lenyelni, de most megakadt a torkomon, és vad köhögésbe kezdtem. Rob szemei elkerekedtek, ijedten nyúlt felém, de mikor látta, hogy lenyelem, ez az arca eltűnt, és kitört belőle a nevetés.

Összegyűrtem az első szalvétát, ami a kezem ügyébe akadt, és nekivágtam.

- Nem vagy vicces! - aztán én is felnevettem. - Meg is fulladhattam volna.

- Ha tudom, hogy egy bókra így reagálsz, többször tenném. - hátravetett fejjel nevetett. Abbahagytam a nevetést, és mosolyogva figyeltem, ahogyan nevet. Ritkán láttam ennyire jóízűen nevetni, főleg az utóbbi időben. - Haláli volt az arcod!

- A te arcod lesz haláli, ha lenyeled azt a falatot. - mondtam vészjósló hangon. Abbahagyta a nevetést, és kikerekedett szemekkel nézett rám.

Gonoszan és így utólag visszagondolva, csábosan elmosolyodtam magam, miközben felszúrtam a villámra még egy falatot. A számhoz emeltem, és élveztem, ahogyan Rob hatalmasat nyelve figyeli, mit is művelek.

Csak akkor fogtam fel, hogy ez a mozdulatom erősen hátsó szándékú volt, és tetszett a gondolat. Végre nem egy elesett kislánynak tartottam magam. Sosem tudtam meglepni korábban, mindig tudta, mit mikor fogok csinálni. Előtte nem tudtam titkolózni.

A reggeli további fele, ugyan ilyen jó hangulatban telt. Még soha nem volt ilyen jó reggelem. Általában nem szóltunk egymáshoz, mindketten morcosan meredtünk előre, ki-ki a saját bögréje fölé görnyedve. A mai más volt. Jól éreztem magam, és a szívem sem kalimpált olyan erővel. Olyan érzésem volt, mintha újra Kris és Rob lennénk. Talán csak fellángolás volt, semmi több.

- Basszus, késésben vagyok. - pillantott az órájára. Lehörpintette az utolsó adag kávéját, majd felpattant. Eddig észre sem vettem a szék hátára akasztott zakót, de most felkapta. Hihetetlenül festett ebben a szürke öltönyben. Épp a nyakkendővel bajlódott, mikor én is felálltam.

- Kinek csípted így ki magad? - kérdeztem, és elé léptem. Felnéztem rá, és mintha valami megcsillant volna a szemében. Lesütöttem a szemem, és inkább a nyakkendőjéhez nyúltam. Elsöpörtem a kezét, és nekiálltam megkötni.

- Apám ma jelenti be a cégnél, hogy a következő félévtől, én veszem át a cég vezetését. - úgy mondta ki ezt a mondatot, mintha a halálos ítélete lett volna. Felpillantottam a szemébe, és csak akkor vettem észre, hogy az arcunk vészesen közel van a másikéhoz.

- Nahát! De hiszen ez csodálatos, Rob! - kiáltottam fel és rá mosolyogtam.

Rob arca azonban megvonaglott, és elfojtott egy fintort. Befejeztem a nyakkendője kötését, de nem léptem el előle. A szemei szomorúsággal teltek meg, a vállai beestek, és idegesen babrálta a zakója csücskét.

- Hát igen… - ennyiben hagyta a dolgot. Visszaléptem az asztalhoz és elkezdtem összeszedni a tányérokat.

- Nem örülsz neki. - kijelentettem, nem kérdeztem. És ezt ő is tudta.

- Nem arról van szó. - fakadt ki. Rá emeltem szemeimet, és figyeltem, hogyan kezd el idegesen fel-alá járkálni. A kezeivel csapkodott, miközben beszélt. - Csak egyszerűen, én nem erre vágyom. Sok idős öregember felett uralkodni, miközben halálra unom a fejem. Egy hatalmas multi cég vezetőjének lenni, nem olyan dolog, amire egy huszonöt éves férfi vágyik.

- Miért te mire vágysz? - a kérdés csak úgy kibukott belőlem.

Nem válaszolt, csak a szemembe nézett. Megállt előttem, de nem szakította meg a szemkontaktust. Szemeivel engem pásztázott, és azok a szemek egyenesen felfaltak. Végül nem mondott semmit, és én is annyiban hagytam.

- Meg kellene ünnepelned. Ha nem is örülsz neki, de ez egy csodás hír. - mondtam végül.

Lehajolt az aktatáskájáért, és megállt az ajtóban. Szembefordult velem. Valamin erősen gondolkodott, a homlokán megjelentek a szokásos gondolkodó ráncok, mire az én arcomon egy mosoly terült szét.

- Talán meg is ünneplem. - a nappali felé sétált, én pedig követtem. A fotelnek támaszkodva figyeltem, hogyan applikálja magára a cipőjét, több-kevesebb sikerrel. - Figyelj csak, Kris. - nagyot nyelt. - Még tegnap kérdezni akartam valamit.

- Ja, igen, kiment a fejemből. - keresztbe font karokkal oldalra döntöttem a fejem.

- Nem lenne kedved eljönni velem moziba szombat este? - egy szuszra hadarta el, és mikor kinyögte, zavartan a hajába túrt, és félve nézett fel rám.

Meglepett a kérdés. Főleg, hogy ennyire zavarba jött tőle. Már sokszor voltunk együtt moziban, sokszor néztünk együtt filmet. De akkor nem viselkedett így. Nem értettem, és nem is tudtam rájönni, mi válthatta ki ezt nála.

- Öhm… - még mindig kicsit döbbenten válaszoltam. - Persze.

- De ha máshoz van kedved, akkor… - kezdett bele rögtön.

- Rob. - lágyan ejtettem ki a nevét, és elrugaszkodtam a foteltól. Félig a konyha felé fordulva szóltam hozzá. - Tökéletes a mozi. És a szombat is jó.

                                                                   ***

Egész nap Rob fura viselkedése járt a fejemben, és a csodálatos reggeli, amivel várt engem. Volt egy furcsa gondolatom, de nem jöttem rá, pontosan mi is az. Valami nagyon szúrta az oldalam. Ott volt a fejemben a gondolat, de még nem formálódott ki teljesen.

Az ágyamban feküdtem, mikor a felismerés jeges és egyben forró lehelete elért engem. Levegőért kapva ültem fel az ágyamba.

Robert Pattinson randira hívott volna?

Igen, a válasz igen volt. Nem voltam hajlandó elfogadni, nem voltam hajlandó felfogni. Annyira lehetetlennek tűnt, és annyira nem volt valóságos. Az egyik pillanatban csak álmodozom róla, a képzeletemben él, a másikban itt van, kézzel fogható, és valamilyen szinten ijesztő. Egyszerre dobbant a szívem hatalmasat, és kezdett vad remegésbe a gyomrom, és egyszerre rázott ki a hideg is. Nem tudtam volna megmondani mit is éreztem akkor. Örömöt, félelmet, izgatottságot?

Az agyam őrült tempóban kezdett zakatolni. Még most sem hittem el, csak egy újabb idegesítően valóságos gondolatnak tűnt. Sokszor eljátszottam a gondolattal, de most… nem tudtam elhinni.

Pedig a viselkedése… Az angyali énem minden áron próbált meggyőzni. Zavarban volt, eléggé zavarban, a hajába túrt, amit csak idegességében csinált, és úgy nézett rám, mint egy nőre. Nem mint egy barátra. A reggeli, a virág, az a sok nevetés. Mégsem volt olyan legjobb baráti reggeli. Nem, ez egyértelműen randira hívás volt.

Köpni nyelni nem tudtam, kis híján az ágyról is lefordultam. Az agyamra ismeretlen köd ült, nem tudtam tisztán gondolkodni. Idegesen pattantam fel és kezdtem el fel-alá járkálni. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Egyre csak a randi szó járt a fejemben, és villogott ott még sokáig.

A lakás néma csöndjét egy erőteljes kopogás törte meg. Ijedtemben összerezzentem, majd mikor felfogtam, hogy egy idióta dörömböl hajnali kettőkor az ajtómon, mérgesen téptem fel szobám ajtaját. Áttrappoltam a nappalin, miközben a kongó dörömbölés egyre hangosabb lett.

Már a számon volt a féktelen káromkodásözönöm első szava mikor feltéptem az ajtót, de a következő pillanatban döbbenten kaptam levegő után.

A küszöb túl oldalán Matt állt, Rob egyik barátja, ijedt, kitágult szemekkel meredt rám, közben próbálta megtartani Rob testsúlyát. Csak akkor fogtam fel, hogy Robot tartja a kezében, azt a Robot, akit most egyáltalán nem tudtam felismerni.

Legjobb barátom tajt részeg szemeivel találtam szemben magam, amint egyensúlyát vesztve kapaszkodik az egyetlen támaszba.