Életjel + részlet

Sziasztok!

Kérlek, ne haragudjatok rám. Ez az év nem egészen úgy indult, ahogyan terveztem. A vártnál sokkal nehezebb, és a szabadidőm sem olyan szellős, mint vártam. Persze ha van egy kis időm, akkor írok, és tényleg már egész jól állok a fejezetekkel.

Jelenleg a Szerelem és más drogok és A túsz-on dolgozom, a másik kettővel nemigen tudok haladni. Az ok egyszerű. Az Egy hét L.A.-ben számomra már egy befejezett történet, a másik szemszögből való írás, pedig elég döcögősen megy. Persze befejezem majd, de nem hiszem, hogy olyan gyakran tudok majd frisst hozni. És úgy vettem észre, hogy azon az 1-2 emberen kívül mást már nem is érdekel. Tisztelet a kivételnek! Így elég nehéz rávennem magam, hogy üljek le a gép elé, és mélyüljek bele jobban. De megteszem, mert nem fogom nyitva hagyni ezt a történetet, bár már egyszer vége lett.

A negyedik történet, a Vérvörös alkony-al meg szinte alig alig haladok. Persze ötletem rengeteg van, csak olyan bonyolult, nehéz felépítésű, hogy ahhoz aztán tényleg idő kell.

Szóval. Ha lesz is friss, akkor az első mindenképpen a Szerelem és más drogok lesz, aztán A túsz, és utána meg... passz. Remélem ezzel senkit nem haragítok annyira magamra. Igyekezni fogok, és ha időm engedi, írni is fogok. De most nem az írás az elsődleges, sajnálom.

Időpontot meg nem akarok mondani, mert már épp elegen írtak nekem e-mailt, hogy miért nem írok már időben. Most is feldobhatnék ide valamit, lesz ami lesz alapon, de szart (már bocsánat) nem adok ki a kezeim közül.

Köszönöm!

Milli

Ja igen, el is felejtettem... Ameddig nem érkezik friss, itt egy kis részlet, ami remélem egy időre elegendő lesz nektek.

Egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Izgatott lettem, a tenyerem izzadni kezdett, s a szívem vad dübörgésbe kezdett. Próbáltam rendezni magam, tudtam, most nem az én bugyuta érzéseimmel kell foglalkozni.

Rob felé fordultam, és hagytam, hogy egy pillanatra elmosolyodjak. Olyan édesen szunyált a kanapén, egyik keze és lába a földre lógott, fél teste már a padlót súrolta. Legszívesebben így hagytam volna, hogy kipihenje magát. Odaléptem hozzá, letérdeltem, hogy fejünk egy magasságba lehessen. Remegő kézzel simítottam végig arcán, majd simultak ujjaim vállára.

- Rob! - halkan szóltam hozzá, és kissé megráztam, de semmi. - Rob, ébredj. Rob!

A szemei megrebbentek, álmosan pislogva emelte szemeit az enyémbe. Elmosolyodtam magam. Hogy lehet valaki ennyire édes, és ennyire helyes? Hümmögött pár sort, majd újra becsukta a szemeit. Akár egy óvodás kisgyerek.

- Rob, ne csináld ezt. - kuncogtam, majd újra megráztam, de most erősebben, mint eddig. Felpattantak a szemei, és az enyémeket kereste. - Gyere, elviszlek fürdeni.

Átvetettem lelógó kezét a vállamon, majd valahogy talpra állítottam. Nem mondom, hogy egyszerű feladat volt. Rob teste, úgy, hogy nem irányította, nehéz volt. Nem segített, hogy állandóan össze akart rogyni, és még két lépést sem volt hajlandó megtenni.

- De szép ház. Itt laksz? - rám emelte szürkéskék szemeit. Arcán valami idióta mosoly ült, ami elég vicces látványt nyújtott.

- Te is itt laksz. - morogtam felé. Fél kézzel próbáltam tartani, míg belöktem a fürdő ajtaját.

- Zsír. - mintha nem is az a Robert Pattinson lett volna, akit én ismertem. Persze rúgtunk már be együtt, de akkor általában én áztam el, és ő maradt józanabb. Volt, hogy mindketten leittuk magunkat a sárga földig, de olyan még nem, hogy nekem kellett volna ápolnom. És ez a feladat, piszok nehéznek bizonyult.

Leültettem a wc-re, míg én elővettem a törölközőjét, és a tusfürdőjét. Nem akartam tudomást venni arról az isteni illatról, ami a törölközőjéből áradt, mégis bekúszott a fejembe. Enyhén megráztam magam, és Rob felé fordultam.

 - Le tudsz fürdeni egyedül? - kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy a válasz igen lesz. Persze szívesen jelen lettem volna, mikor végigfolyatja magán a vizet… Úristen, mi jár a fejemben!

- Nem lehet olyan nehéz. - rám vigyorgott, és nekem nevethetnékem támadt. - De ha már így megkérdezted… Nem akarsz segíteni levetkőzni?

Megvonogatta a szemöldökét, mire belőlem prüszkölve feltört a nevetés. A vállára csaptam, és kifordultam a fürdőből. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne forduljak vissza. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, mielőtt valami nagy meggondolatlanságot tehettem volna. Az ajtó hangosan kattant, ahogyan az agyamban az „eszement ötletek” című doboz zárja is. Kifújtam a levegőt, és ezzel a lendülettel lecsúsztam a zárt ajtón.

Két térdem közé fogtam a fejem, és próbáltam normálisan lélegezni. Nem tudom mi ütött belém. Arra már sikeresen rájöttem, hogy Rob réges régen több, mint barát. És abból ítélve, hogy elhívott szombaton, én is több lehetek számára. Csak azt nem értettem miért, és hogyan? Eddig azzal sem voltam tisztában, hogy a szemében nő vagyok, és nem egy lány, akivel már évek óta a legjobb barátok. Túl sok gondolat keringett a fejemben, és mindegyik idegesítő és egyben izgató volt.

Egy egészen hosszú pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy Rob és én…

Hangos csattanás rázta meg a lakás csendjét. Ijedten kaptam fel a fejem, mire sikeresen bevágtam a fejem a csukott ajtóba. Nem tudtam foglalkozni a hasogató fájdalommal, gyorsan felálltam, így a szédülés is a listámra került. Rátapasztottam a fülem a zárt ajtóra, és hallgatóztam.

A fürdőből csörömpölést, majd még egy hangos csattanást hallottam. Mielőtt meggondolhattam volna magam, feltéptem az ajtót.

A látvány egészen furcsa volt. Rob a földön feküdt, két lábát az ég felé emelte, miközben a nadrágjával bajlódott. Legalább a felsőjét sikeresen levette magáról, gondoltam, meztelen felsőtestét nézve. Nagyot nyelve léptem oda hozzá, és térdeltem le mellé.

- Megmondanád, hogy mégis mit művelsz? - kérdeztem még mindig döbbent hangon, miközben felszedtem a mosdóról levert cuccokat. Rob feladta a küzdelmet a nadrágjával, és egy mély sóhajtás kíséretében visszahelyezte lábait a földre.

- A rohadt nadrág rám szorult. - morogta, és újból nekiveselkedett.

Mikor megláttam a valódi okot, hogy miért nem képes levenni a ruhadarabot, kevés kellett hozzá, hogy ne nevessem el magam. Felálltam, majd kezeimmel is felé nyúltam, amit készséggel fogadott el. Felrántottam a földől, de persze nem tudta tartani magát, így kis híján rám borult. Három percembe telt, mire két lábra tudtam állítani, de így is kapaszkodnia kellett a falba.

- Tudod, ha nem csatolod ki az öved, és nem gombolod ki a nadrágod, soha nem fog sikerülni. - mosolyogtam rá, mire egy bódult, de édes mosolyt kaptam válaszul. Kioldottam az övét, majd egy nyelés kíséretében lehúztam róla a ruhadarabot.

Nem tudom miért reagáltam így. Már láttuk egymást ennél kevesebb ruhában is, most a szívem mégis őrült tempóra kapcsolt, a lélegzetem felgyorsult, mintha egy dühödt vadállat kergetne. Tulajdonképpen így is volt. Az agyamban lévő gondolatok lassan az őrületbe kergettek.

Lerángattam róla az ingét is, majd a dereka köré csavartam egy törülközőt és vártam. Félrebillentett fejjel nézett rám, miközben megpróbált a zuhanykabinba kapaszkodni támaszul. Behunytam a szemem, de éppen csak egy pillanatra és magamban azért fohászkodtam, hogy jöjjön rá, mire is várok. Persze nem tudom miben reménykedtem, Rob egyáltalán nem volt beszámítható állapotban.

1.fejezet

Halihó mindenkinek!

Meghoztam az első fejezetet! :) Szeretném megköszönni, hogy olyan sokan szavaztak a történetre. Ez nekem is, és Orsy barátnőmnek is sokat jelent, hiszen ez a mi kis közös történetünk. :) Remélem senkinek nem okoztam csalódást, és ezzel a kezdéssel mindenki tetszését elnyertem. Nagyon várom a visszajelzéseket a fejezettel kapcsolatban. Köszönöm, hogy olvastok minket. Remélem még sokáig maradtok, és sokan fogjátok olvasni a történetet. Úgy tervezzük, hogy ez egy elég hosszú fic lesz. A többivel ellentétben ez nem csak 10-15 fejezetből fog állni. Szerintem, és ha minden jól megy meglesz a 25-30. Ha azt mondom, hogy az ötödik fejezettől indul be minden, akkor kapunk pár komit? :P

Puszi mindenkinek, és még egyszer köszönjük!

Milli & Orsy

I. fejezet

- Igen vagy nem? -

-Kris-

Nem tudtam volna szavakkal leírni, mit is éltem át abban a pillanatban. A szívem, mintha csak az életéért küzdene dörömbölt odabent, míg a lábaim fékezhetetlen remegésbe kezdtek. Olyan érzés volt, mintha nem lennék önmagam. Nem volt normális reakció, és ezzel tisztában voltam, de bármennyire is parancsoltam magamra, képtelen voltam normálisan, vagy csak kevésbé szánalmasan viselkedni. Fuldoklóként kaptam levegő után, hogy a forróság, ami körbeölelte testem, ha csak egy kicsit is, de csillapodjon.

Percekig meredtünk egymásra. Mindketten egymás szemébe néztünk, és ha nem lett volna így is eléggé kínos, még vörösebb lettem. Meg akartam szólalni, meg akartam törni a kínos csendet, mondani valamit, de egy hang sem hagyta el a torkom. Egy pillanatra kinyitottam a szám, de vissza is csuktam.

Ó te jó ég, mennyire kínos! Beharaptam a szám, és egyik lábamról a másikra álltam. De az istenért sem lettem volna képes megkerülni őt, és a biztonságot nyújtó szobámba menekülni. Nem, én itt maradtam, és hagytam, hogy szürkéskék szemei felfaljanak.

Rápillantottam, mikor úgy éreztem már nem vagyok olyan vörös. Kinyitotta a száját, pont akkor, mikor én, és egyszerre csuktuk is be.

Összevigyorogtunk, közben még egyszer a hajamba túrtam.

- Öhm… - köhintettem egyet. A levegő, ami egészen eddig néma volt, és számomra forró, most valamennyire lehűlt körülöttem.

Két lépést távolodtam tőle, és a szobám felé lépkedtem, de nem vettem le a szemem róla. Miközben elhátráltam tőle, szemeivel követett engem. Volt valami furcsa, valami szokatlan a mozgásában és a pillantásában, de nem tudtam volna elmagyarázni, mit is láttam azokban a szemekben.

Levegőért kaptam, hogy kitisztítsam az agyam, és kivételesen sikerült. Egy kis hang a fejemben rám parancsolt, és átvette az irányítást zavart énem felett. Már nem remegtek a lábaim, a gyomromban lévő görcs feloldott, és éreztem, hogy minden izmom ellazul. Rob szemei még mindig az enyémben időztek, és most végre megnyugtattak azok a szemek. Mély levegőt vettem, és végleg eltűnt belőlem minden görcsös gondolat.

- Figyelj Kris… öhm… szeretnék beszélni veled valamiről. - a hangja megremegett, de éppen csak annyira, hogy még cukibb legyen. És ahogyan vártam, a hajába túrt.

Elmosolyodtam magam.

- Oké, persze. - levetődtem a kanapéra, kényelembe helyeztem magam, és vártam, hogy mellém üljön. De ő inkább megállt velem szemben és a cipője orrát kezdte fixírozni. zavarban éreztem magam, ahogyan feküdtem, így felültem, és az ölembe zártam a karjaim.

- Azon gondolkodtam, hogy… - felnézett, egyenesen a szemembe, és nagyon erősen küzdenem kellett, nehogy elaléljak ettől a pillantástól.

Viselkedj! Parancsoltam magamra.

Szólásra nyitotta a száját, de a telefonom csörgése máshogy gondolta. Bocsánatkérően álltam fel, kerültem meg és siettem a szobámba. Egyenesen beugrottam az ágyba, hogy még idejében kapjam el a kis készüléket. Meg sem nézve a kijelzőt, nyomtam le a zöld gombot és tartottam a fülemhez a telefont.

- Mondd! - a hangom kissé ingerültre sikerült.

- Nyugi csajszi! - hallottam meg a vonal túlsó felén legjobb barátnőm hangját. Megforgattam a szemeimet. Csak ő tud ilyenkor hívni.

- Nem tudnál később felhívni, most épp dolgom van. - végszóra Rob jelent meg az ajtóban, kezeit zsebre vágva, lezseren az ajtófélfának támaszkodva. Ez annyira ő volt, annyira Robos volt. - Tartsd!

Elemeltem a fülemtől a készüléket és felültem az ágyban.

- Letehetem, ha akarod. - mondtam, közben magamban abban reménykedtem, hogy erre fog kérni. De csak megrázta a fejét, és rám mosolygott. Csalódottan fújtam ki a levegőt, és ezt ő is észrevette. Ha lehet még csábosabb mosolyt villantott fel.

- Hagyd csak. Ma amúgy is hosszú napom volt. Holnap beszélünk.

Automatikusan pattantam fel és léptem elé két nagy lépéssel. Féltalpra emelkedtem, hogy elérjem az arcát, de még így is volt öt-hat centi hátrányom. Észrevette mire készülök, és kissé lehajtotta arcát. Megpróbáltam kizárni, és tudomást sem venni egyre erőteljesebben dobogó szívemről, mikor arcon csókoltam. Talán a kelleténél kicsit tovább időztem el ott. Mikor meghallottam mély sóhaját, a talpamra ereszkedtem és a szemébe néztem.

- Aludj jól. - mosolyogtam rá. Csak ekkor hallottam meg barátnőm kajabálását a vonal túlsó feléről.

- …nem, letépem a fejed! - Skylar hangja dühös volt, de azért vicces is.

Még utoljára visszafordultam az ajtóban, mikor Rob a saját szobája felé vette az irányt. Néztem távolodó alakját, majd becsuktam az ajtót, és visszafeküdtem az ágyamra, szememet a plafonra függesztve.

- Miért is téped le a fejem? - kérdeztem, közben arra koncentráltam, hogy lehűtsem minden ép gondolatom. A szoba rettentő forró volt, és mintha kevesebb levegő is lenne idebent. Persze csak beképzeltem.

- Mert magamra hagytál. - a hangja drámaira váltott, amin felnevettem.

- Robbal beszéltem.

- Adonisz Robbal? - kérdezte, és kihallottam a hangjából, mennyire felpörgette a dolog.

- Nem is Adonisz. - feleltem durcásan.

- Persze, csak a Facebook képe olyan szexi, mi? - felnevetett, és én sem tudtam megállni mosoly nélkül.

- Amúgy igen, vele.

Skylar és Rob még nem találkoztak egymással, személyesen nem. Ő volt a legjobb barátnőm, már ovis korom óta, de az egyetem után ő L.A-ben maradt, míg én New Yorkba költöztem. Persze minden nap beszéltünk, és még így is minden nap beszéltünk. Néha, mikor több időnk volt, Rob kikapta a kezemből a telefont, így ők is tudtak beszélni egymással. Kicsit fura kapcsolat volt, de azt hiszem barátok lettek.

- Kris? - hallottam meg ismét Sky hangját.

- Bocsi, elkalandoztam.

- Gondoltam. - kuncogtam - Na szóval mi volt ma?

- Hát, semmi. Lényegében semmi…

- Csak…? - a hangja sürgetőre váltott, és én beharaptam a szám. Túl jól ismert.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, töviről hegyire elmeséltem neki a ma esti kis… izét. Bár nem volt nagy dolog, de még mindig magamon éreztem azokat a perzselő szemeket. Hihetetlen, ahogyan nézni tudott. Vagy ahogyan hatni tudott rám. Bár tudtam, hogy nem szabadna így éreznem. Hiszen mégis ő a legjobb barátom, már ki tudja mióta!

Befejeztem a mondandóm, és vártam. A vonal másik oldalán tisztán hallottam Sky egyenletes légzését.

- Egyértelmű. Bejössz neki. - ezt úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Vicces vagy! - horkantottam fel.

- Nem vicceltem, komolyan gondolom.

Hallgattam. Nem lehet így, hiszen akkor már mondta volna.

Nem?

- Teszteld le, ha nem hiszel nekem.

- Igen? És mégis hogyan? - újból ültem, és az ölembe húztam egy párnát. Nem voltam valami toppon pasi téren. Eddig max, de nagyon max négy vagy öt barátom volt. És e miatt mindig kaptam a fejemre.

- Csábítsd el. Légy ragadozó. - barátnőm hanga mély volt, búgó, pont olyan, mint mikor valakivel flörtöl.

- Nem vagyok olyan. - védekeztem.

Soha nem voltam csajos csaj. Kis koromban Robbal, és a barátaival lógtam, így esélyem sem volt. A gimiben ott volt Sky, de semmi más lány. Az egyetem alatt, itt New Yorkban, megint csak Robra, és a barátaira támaszkodhattam. Fogalmam sem volt, hogyan kell elcsábítani egy pasit. A flörtöléshez meg még annyit sem konyítottam.

- Persze, persze. - tudtam, hogy legyint egyet a levegőben. - Megmondom, mit kell csinálnod, ha meg akarod szerezni.

- Nem akarom megszerezni, Skylar. - lecsaptam a kezem a párnára.

- Nekem hazudhatsz, de magadnak nem tudsz. - kegyelemdöfés. Szemétség. - Mióta is vagy szerelmes belé?

- Én… én…- össze-vissza dadogtam, és ezt ki is használta.

- Na látod, csak annyi a dolgod, hogy…

A túl oldalon valaki beszélt, de nem barátnőm volt. Nem értettem semmit, így vártam, miközben magamban dühöngtem. Tudtam, hogy rossz ötlet elmondani neki. Mindig is pasicentrikus volt. Ő nem érthetett meg. Őszintén én sem értettem magam. Ha a közelben volt, úgy viselkedtem mint egy béna, tizenéves. Bár csak két év választott el a tizenéves kategóriától.

- Figyelj, bocsi, de mennem kell. - tért vissza a készülékhez.

- Oké, semmi baj. - kissé csalódott voltam. Szívesen beszéltem volna még vele.

- De tudod mit? Holnap mindent megbeszélünk, jó?

- Oké. - felderültem.

Két perc múlva már az oldalamon feküdtem, és bámultam ki az ablakon. Tényleg tetszem neki? Vagy ez is csak egy újabb Skylar Newton féle eszement agyszülemény része? Nem tudtam a választ. És azt sem tudtam, miért dobbant olyan hatalmasat arra a gondolatra a szívem, hogy a válasz talán igen. Nem volt szabad így éreznem. Nem lett volna szabad ezekre gondolnom.

Rob mindig is a legjobb barátom volt. Az életem nélküle sehol sem lenne. És nem tehettem ki ennek a barátságunkat. Bármennyire is vágytam arra, hogy úgy érezzen, ahogyan én, hogy csak egy kicsit is több legyek a szemében, mint egy barátság.

Az agyam leghátsó zuga reménykedett, és ezért haragudtam magamra. Már akkor tudtam, azon a napon, mikor rájöttem, Rob nekem sokkal több egy barátnál, hogy ebből még bajom lehet. Vagy neki. Ha mégis kiderülne, ha valahogyan rájönne, vége lenne mindennek. Mindkettőnknek kéne egy kis tér, hogy átgondoljuk az egészet. Azt viszont nem akartam, hogy szánalomból legyen velem.

Mélyet sóhajtottam, és átfordultam a másik oldalamra.

***

A vekker csörgésére összerezzentem, és a szemeim kipattantak. Hogy lehet egy ilyen kis tárgy, ennyire hangos? Valószínűleg a szomszédot is felébresztettem.

Morgolódva ültem fel, és próbáltam nem leszédülni az ágyról. Tegnap nem is feküdtem le olyan későn, mégis úgy éreztem magam, mintha éjszaka lefutottam volna fél maratont. Valahonnan rémlett egy furcsa álom, de nem lehettem biztos benne.

Hatalmasat ásítottam, közben csukott szemmel kikászálódtam az ágyból. Valahogyan elvonszoltam magam az ajtóig, a lábaim ólom nehezek voltak, és minden porcikám azt kívánta, bárcsak aludhatnék még egy keveset. Legszívesebben bevackoltam volna magam a takaró alá, és egész nap ott feküdtem volna. De nem tehettem ezt.

Sóhajtva nyitottam ki az ajtót. Az első, ami megcsapott, az a hihetetlen édes illat volt, majd a kávé illata, és erre a gondolatra mindjárt éberebb lettem. A konyhába siettem, de ami ott fogadott, felért egy mesébe illő álommal.

Rob nekem háttal állt, így nem láthatta, hogy beléptem a konyhába. Bár már fel volt öltözve, innen is láttam a kötényt, amit a derekára erősített. Körbepillantottam. Az asztalon két személyre volt terítve, az egyik helyen a kedvenc bögrémből gőzölgött a friss és forró kávé, míg a másikon Robé. Az asztal közepén egy magasba nyúló átlátszó vázában a kedvenc virágom pihent. Hatalmas szirmai, és gyönyörű, erős piros színe volt.

- Gerbera? - kérdeztem, és akaratlanul, de megremegett a hangom.

Rob kicsit összerezzent, majd szembefordult velem. A szemünk találkozott. Abban a pillanatban, hogy elvesztem örvénylő kék tekintetében, a mellkasomba befészkelte magát az ismerős, meleg érzés. Érzetem, hogy az arcomat ellepi a halvány pír, így elkaptam a szemem az övéből, pont mikor ő tette, ugyan ezt.

- Hát ez? - kérdeztem, és fejemmel az asztal felé böktem, miközben nekidőltem az ajtófélfának.

Rob visszafordult a tűzhely felé, és valamit egy jól megrakodott tányér tetejére ejtett. Mielőtt megkérdezhettem volna, mi az, lekapta magáról a kötényt, felkapta a tányért, és szembefordult velem.

Palacsinta.

- Gondolom, nem tudod, hogy milyen nap van ma. - rám mosolygott, én pedig zavartan megráztam a fejem. Kezével az asztal felé intett, és mindketten leültünk, egymással szemben. Az asztal kicsi volt, így a térdünk majdnem összeért. Már csak a gondolatra, hogy ilyen köze vagyunk egymáshoz, egy jóleső, meleg bizsergő érzés futott végig a hátamon. - Semmi?

- Bocsi, de ehhez még korán van. - beharaptam a szám, és a tányéromba néztem.

- Kivételesen elnézem neked. - felnevetett, közben két, nagy és vastag palacsintát dobott a tányéromba. - Na jó, elárulom neked. - közelebb hajolt, mintha titkot árult volna el. Akaratlanul hajoltam én is közelebb, a hajam majdnem belelógott a tányérba. - Ma van egy éve, hogy összeköltöztünk.

Döbbenten dőltem vissza a székbe.

- Egy éve? - kérdeztem vissza, mire bőszen bólogatni kezdett. Ajkához emelte a bögrét, követtem minden mozdulatát, miközben a gondolataim leblokkoltak. Aztán felvont szemöldökkel újra a szemébe néztem. - Ezt így számon tartod?

- Ha egy ilyen angyallal lakik együtt az ember, akkor igen. - újból rám mosolygott, és ez a mosolya most veszélyesen szexire sikeredett.

Azt sem tudtam merre piruljak. Levegőért kaptam, észrevétlenül. A szemeimet szinte rögtön elkaptam az övéből, és a palacsintának szenteltem minden figyelmem. Nem akartam arra gondolni, hogy mennyi jelentése lehet ennek a mondatnak. A tegnapi beszélgetés jutott eszembe barátnőmmel, és a kisördög énem életre kelt.

Csak egy baráti mondat volt.

- Elpirultál. - jelentette ki diadalittas hangon. Ha lehet még mélyebbre süllyedtem a székemben. Pont egy falat palacsintát próbáltam lenyelni, de most megakadt a torkomon, és vad köhögésbe kezdtem. Rob szemei elkerekedtek, ijedten nyúlt felém, de mikor látta, hogy lenyelem, ez az arca eltűnt, és kitört belőle a nevetés.

Összegyűrtem az első szalvétát, ami a kezem ügyébe akadt, és nekivágtam.

- Nem vagy vicces! - aztán én is felnevettem. - Meg is fulladhattam volna.

- Ha tudom, hogy egy bókra így reagálsz, többször tenném. - hátravetett fejjel nevetett. Abbahagytam a nevetést, és mosolyogva figyeltem, ahogyan nevet. Ritkán láttam ennyire jóízűen nevetni, főleg az utóbbi időben. - Haláli volt az arcod!

- A te arcod lesz haláli, ha lenyeled azt a falatot. - mondtam vészjósló hangon. Abbahagyta a nevetést, és kikerekedett szemekkel nézett rám.

Gonoszan és így utólag visszagondolva, csábosan elmosolyodtam magam, miközben felszúrtam a villámra még egy falatot. A számhoz emeltem, és élveztem, ahogyan Rob hatalmasat nyelve figyeli, mit is művelek.

Csak akkor fogtam fel, hogy ez a mozdulatom erősen hátsó szándékú volt, és tetszett a gondolat. Végre nem egy elesett kislánynak tartottam magam. Sosem tudtam meglepni korábban, mindig tudta, mit mikor fogok csinálni. Előtte nem tudtam titkolózni.

A reggeli további fele, ugyan ilyen jó hangulatban telt. Még soha nem volt ilyen jó reggelem. Általában nem szóltunk egymáshoz, mindketten morcosan meredtünk előre, ki-ki a saját bögréje fölé görnyedve. A mai más volt. Jól éreztem magam, és a szívem sem kalimpált olyan erővel. Olyan érzésem volt, mintha újra Kris és Rob lennénk. Talán csak fellángolás volt, semmi több.

- Basszus, késésben vagyok. - pillantott az órájára. Lehörpintette az utolsó adag kávéját, majd felpattant. Eddig észre sem vettem a szék hátára akasztott zakót, de most felkapta. Hihetetlenül festett ebben a szürke öltönyben. Épp a nyakkendővel bajlódott, mikor én is felálltam.

- Kinek csípted így ki magad? - kérdeztem, és elé léptem. Felnéztem rá, és mintha valami megcsillant volna a szemében. Lesütöttem a szemem, és inkább a nyakkendőjéhez nyúltam. Elsöpörtem a kezét, és nekiálltam megkötni.

- Apám ma jelenti be a cégnél, hogy a következő félévtől, én veszem át a cég vezetését. - úgy mondta ki ezt a mondatot, mintha a halálos ítélete lett volna. Felpillantottam a szemébe, és csak akkor vettem észre, hogy az arcunk vészesen közel van a másikéhoz.

- Nahát! De hiszen ez csodálatos, Rob! - kiáltottam fel és rá mosolyogtam.

Rob arca azonban megvonaglott, és elfojtott egy fintort. Befejeztem a nyakkendője kötését, de nem léptem el előle. A szemei szomorúsággal teltek meg, a vállai beestek, és idegesen babrálta a zakója csücskét.

- Hát igen… - ennyiben hagyta a dolgot. Visszaléptem az asztalhoz és elkezdtem összeszedni a tányérokat.

- Nem örülsz neki. - kijelentettem, nem kérdeztem. És ezt ő is tudta.

- Nem arról van szó. - fakadt ki. Rá emeltem szemeimet, és figyeltem, hogyan kezd el idegesen fel-alá járkálni. A kezeivel csapkodott, miközben beszélt. - Csak egyszerűen, én nem erre vágyom. Sok idős öregember felett uralkodni, miközben halálra unom a fejem. Egy hatalmas multi cég vezetőjének lenni, nem olyan dolog, amire egy huszonöt éves férfi vágyik.

- Miért te mire vágysz? - a kérdés csak úgy kibukott belőlem.

Nem válaszolt, csak a szemembe nézett. Megállt előttem, de nem szakította meg a szemkontaktust. Szemeivel engem pásztázott, és azok a szemek egyenesen felfaltak. Végül nem mondott semmit, és én is annyiban hagytam.

- Meg kellene ünnepelned. Ha nem is örülsz neki, de ez egy csodás hír. - mondtam végül.

Lehajolt az aktatáskájáért, és megállt az ajtóban. Szembefordult velem. Valamin erősen gondolkodott, a homlokán megjelentek a szokásos gondolkodó ráncok, mire az én arcomon egy mosoly terült szét.

- Talán meg is ünneplem. - a nappali felé sétált, én pedig követtem. A fotelnek támaszkodva figyeltem, hogyan applikálja magára a cipőjét, több-kevesebb sikerrel. - Figyelj csak, Kris. - nagyot nyelt. - Még tegnap kérdezni akartam valamit.

- Ja, igen, kiment a fejemből. - keresztbe font karokkal oldalra döntöttem a fejem.

- Nem lenne kedved eljönni velem moziba szombat este? - egy szuszra hadarta el, és mikor kinyögte, zavartan a hajába túrt, és félve nézett fel rám.

Meglepett a kérdés. Főleg, hogy ennyire zavarba jött tőle. Már sokszor voltunk együtt moziban, sokszor néztünk együtt filmet. De akkor nem viselkedett így. Nem értettem, és nem is tudtam rájönni, mi válthatta ki ezt nála.

- Öhm… - még mindig kicsit döbbenten válaszoltam. - Persze.

- De ha máshoz van kedved, akkor… - kezdett bele rögtön.

- Rob. - lágyan ejtettem ki a nevét, és elrugaszkodtam a foteltól. Félig a konyha felé fordulva szóltam hozzá. - Tökéletes a mozi. És a szombat is jó.

                                                                   ***

Egész nap Rob fura viselkedése járt a fejemben, és a csodálatos reggeli, amivel várt engem. Volt egy furcsa gondolatom, de nem jöttem rá, pontosan mi is az. Valami nagyon szúrta az oldalam. Ott volt a fejemben a gondolat, de még nem formálódott ki teljesen.

Az ágyamban feküdtem, mikor a felismerés jeges és egyben forró lehelete elért engem. Levegőért kapva ültem fel az ágyamba.

Robert Pattinson randira hívott volna?

Igen, a válasz igen volt. Nem voltam hajlandó elfogadni, nem voltam hajlandó felfogni. Annyira lehetetlennek tűnt, és annyira nem volt valóságos. Az egyik pillanatban csak álmodozom róla, a képzeletemben él, a másikban itt van, kézzel fogható, és valamilyen szinten ijesztő. Egyszerre dobbant a szívem hatalmasat, és kezdett vad remegésbe a gyomrom, és egyszerre rázott ki a hideg is. Nem tudtam volna megmondani mit is éreztem akkor. Örömöt, félelmet, izgatottságot?

Az agyam őrült tempóban kezdett zakatolni. Még most sem hittem el, csak egy újabb idegesítően valóságos gondolatnak tűnt. Sokszor eljátszottam a gondolattal, de most… nem tudtam elhinni.

Pedig a viselkedése… Az angyali énem minden áron próbált meggyőzni. Zavarban volt, eléggé zavarban, a hajába túrt, amit csak idegességében csinált, és úgy nézett rám, mint egy nőre. Nem mint egy barátra. A reggeli, a virág, az a sok nevetés. Mégsem volt olyan legjobb baráti reggeli. Nem, ez egyértelműen randira hívás volt.

Köpni nyelni nem tudtam, kis híján az ágyról is lefordultam. Az agyamra ismeretlen köd ült, nem tudtam tisztán gondolkodni. Idegesen pattantam fel és kezdtem el fel-alá járkálni. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Egyre csak a randi szó járt a fejemben, és villogott ott még sokáig.

A lakás néma csöndjét egy erőteljes kopogás törte meg. Ijedtemben összerezzentem, majd mikor felfogtam, hogy egy idióta dörömböl hajnali kettőkor az ajtómon, mérgesen téptem fel szobám ajtaját. Áttrappoltam a nappalin, miközben a kongó dörömbölés egyre hangosabb lett.

Már a számon volt a féktelen káromkodásözönöm első szava mikor feltéptem az ajtót, de a következő pillanatban döbbenten kaptam levegő után.

A küszöb túl oldalán Matt állt, Rob egyik barátja, ijedt, kitágult szemekkel meredt rám, közben próbálta megtartani Rob testsúlyát. Csak akkor fogtam fel, hogy Robot tartja a kezében, azt a Robot, akit most egyáltalán nem tudtam felismerni.

Legjobb barátom tajt részeg szemeivel találtam szemben magam, amint egyensúlyát vesztve kapaszkodik az egyetlen támaszba.

Prológus

Szerelem és más drogok

by: Orsy és Milli

Prológus

- Rob -

- Kris, megjöttem! - kiáltottam bele a sötétségbe.

Fáradt voltam és rettentő kimerült. Kezdtem úgy érezni, hogy a lábaim még idő előtt felmondják a szolgálatot, és kicsúsznak alólam, hogy közelebbről vehessem szemügyre a parketta fényezését. De még álltam, és ezt jó jelnek vettem. Semmi másra nem vágytam, csak egy jó filmre, talán egy sörre, és Kristen társaságára.

Kissé morcosan bújtam ki a cipőmből, apám szavai még a fülemben égtek, bármennyire is próbáltam őket kiverni a fejemből. Nem akartam ezzel foglalkozni, nyugalmat akartam, ami már egy ideje sehogy sem ért el. Mély levegőt vettem mielőtt beléptem volna a nappaliba. És ezzel a levegővétellel az orromba kúszott Kris jellegzetes illata. A nyugalom, amire oly régóta áhítoztam, egy pillanat alatt megszállta a testem. A szívem újra egyenletes ütemben vert, a lelkem csillapodott, és arcomra akaratlanul kiült egy mosoly.

Abban reménykedtem, hogy Kris a kanapén fog feküdni, mint minden este, de most a szoba üres volt, csak a Tv szólt a háttérben halkan, kissé búgva. Ledobtam a kabátom a földre, vele együtt a táskámat és a konyhába sétáltam. A kezdeti nyugalmam elszállt, és újra éreztem, ahogyan a szívem egyre gyorsabban ver, bár nem tudtam volna megmondani miért. A konyhapulton ott volt a kedvenc pohara, egy apró rúzsnyommal az oldalán.

Mosolyra húztam a szám, és ezzel nagyot dobbant a szívem. Kristen annyira önmaga volt, még azok után is, hogy összeköltöztünk. Tökéletesen emlékeztem a napra, mikor döbbenten, de igent mondott a közös lakás gondolatára. persze ő nem tudhatta, hogy nekem ez mit jelentett akkor. Bármennyire is próbáltam mélyen elnyomni magamban az érzelmeket, képtelen voltam mikor ennyire közel volt hozzám. Érezni akartam az érintését, a pillantását, ahogyan rám néz. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Hiszen mi vagyok én neki? A legjobb barátja…

Akaratlanul, de felciccentem. Dühösen fontam össze ujjaim a saját poharam körül. Bárcsak megtehetném, bárcsak elmondhatnám neki, hogy ő jelenti számomra az életet, miatta tudok felkelni minden nap, a gondolata tart életben!

Fújtattam. Mint egy dühös állat. Lehúztam poharam tartalmát és újból a nappaliba vetettem magam. Az énem egyik fele látni akarta, meg akartam ölelni, mint minden este, de a másik felem, ami talán egy kicsit erősebb volt, a szobámba akart menekülni. Nem szerettem, ha megbántom őt, és ebben az állapotban, ahogyan most voltam, nem akartam vele összetalálkozni.

Mielőtt komolyabban elgondolkodhattam volna, hogy pontosan mi is játszódik le bennem, a fürdőszoba ajtó kinyílt is és Kris lépett ki rajta.

Egyszerre pillantottunk egymás szemébe.

Nem tudom melyikünk szeme kerekedett el jobban. Minden izmom ellazult amikor megpillantottam, minden épeszű gondolatot kifújtak a fejemből, és minden érzelmem, minden negatív érzelmem eltűnt, mintha soha nem lett volna. A szívem abban a pillanatban vad dübörgésbe kezdett.

Egy pillanat műve volt. Végigpillantottam a testén, amit alig fedett valami. Egy sötétkék apró, nagyon nagyon apró francia bugyit viselt, egy hozzá illő felsővel. Vizes hajába túrt mikor kilépett, így a felső, ami alig fedte el előlem, a hasáig csúszott.

Hatalmasat nyeltem, és ő abban a pillanatban fülig vörösödött.

-          Kris -

Dúdoltam.

Fogalmam sem volt, hogy mit, csak dúdoltam, miközben a vízcseppek elöntöttek, és maga alá terítettek. Élveztem, ahogyan az arcomba csapódik a langyos víz, kissé lehűtötte felhevült testem. A zuhanyrózsa felé emeltem az arcom, vizes hajam a hátamra simult. Még egy utolsó mosolyt engedtem magamnak, majd elzártam a csapot. Kiléptem a hideg csempére, próbáltam minél gyorsabban elkapni törölközőm csücskét, de a hideg így is átfutott testemen. Éreztem, hogy libabőrös leszek.

Gyorsan megtörölköztem, majd belebújtam a kikészített pizsamámban. Úgy emlékeztem, hogy Rob azt mondta, ma későn jön. Így nyugodtan megtehettem, hogy így öltözök fel.

Rob gondolatára apró mosoly futott át arcomon. Hiányzott, bár tudtam, hogy nem szabadna. Minden pillanatban emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő soha nem lehet az enyém. Bármennyire is kívántam, hogy az övé lehessek, tudtam, hogy lehetetlen.

Szomorúan emeltem fel szemeim a tükörbe. Ugyan mi tetszene neki rajtam? Ez az uncsi zöld szem? Vagy a vékony szám, ami cseppet sem hasonlított az előző barátnőiéhez? Beletúrtam a hajamba. Még a hajam is bénán áll, gondoltam magamban. Ez, végignéztem magamon, soha nem kellene neki. Egy képzeletbeli valakit üldözök, aki soha nem lehet az enyém. Nem kellenék neki, mégha én lennék az utolsó nő a földön.

Nő… Felciccentettem. Nőként sem tekint rám. Rám biztosan nem. Együtt éltünk át majdnem mindent, látott a legrosszabb napjaimon, ahogyan a legjobbakon is. Soha de soha nem szeretne belém. Dühösen néztem farkasszemet saját magammal.

- Ez a te hibád! - morogtam a tükörképemnek.

Elhessegettem azt az agyament ötletet, hogy elé állok. Ezt játszom már több, mint két éve. Minden este elterveztem eddig, hogy odaállok elé, és kerek perec kimondom, mit érzek. És most, mint minden este, újból elvetettem. Jó nekem így, magányosan, szenvedve.

Kiléptem az ajtón, közben a hajamba túrtam, hogy valahogy álljon is, ha megszárad. És abban a tizedmásodpercben, a földbe gyökerezett a lábam.

A nappali közepén ott állt ő, akiről tiltott gondolataim ezreit dédelgettem. Engem nézett, nem is, bámult. Egymás szemébe meredtük, számomra túl hosszú ideig. És mikor már úgy gondoltam, nem lehet kínosabb, az arcom lángba borult. Éreztem, ahogyan eddig lassan csordogáló vérem megered az ereimben, a lábaim kocsonyaként megremegtek, és a szívem… nos, az kis híján kirobbant a helyéről.

Sziasztok!

Meghoztam a prólógust... Tudom, hogy nem hosszú, és tudom, hogy nem is mond valami sokat, de ebben a részben azt akartam éreztetni, hogy mit is éreznek egymás iránt, és mi mindent válthat ki egy pillanat. Ez a felvezető, ha úgy tetszik.

Remélem nem volt nagyon uncsi, vagy nagyon semmilyen.

Ha szabadna kérnem pár kommentet, hogy engem és Orsy barátnőmet megnyugtassátok, annak nagyon-nagyon örülnénk. :)

Puszi mindenkinek!